Download Stephenie Meyer: A Vegyész PDF

TitleStephenie Meyer: A Vegyész
File Size43.8 KB
Total Pages6
Document Text Contents
Page 1

1

Hátulról közelítette meg a fér�t, ugyanazon az útvonalon, amelyen ő haladt a
helyére alig pár perccel korábban. Már felszolgálták az ebédjét – a parmezá-
nos csirkés bagettet –, és Carstonnak láthatóan minden �gyelmét lekötötte a
szendvics elfogyasztása. De a lány tudta, hogy Carston nála sokkal ügyesebben
képes álcázni magát.

Minden különösebb felhajtás nélkül leült a fér�val szemben lévő székre.
Carston szája tele volt a szendviccsel, amikor felnézett.

A lány tisztában volt régi kollégája színészi képességeivel. Azt feltételezte,
hogy el fogja titkolni a valódi reakcióját, és még azelőtt átvált az általa kívá-
natosabbnak vélt arckifejezésre, hogy a lány észrevehetné az eggyel korábbit.
Mivel most egyáltalán nem tűnt meglepettnek, azt feltételezte, hogy teljesen
váratlanul érte őt a felbukkanása. Mert ellenkező esetben biztosan úgy tett
volna, mintha a lány megjelenése megdöbbentené. De a rezzenéstelen tekintet
az asztal túloldaláról, a cseppet sem kitágult szemek, a módszeres rágás – ez
azt jelentette, hogy Carston éppen leplezni próbálja a meglepetését. Ebben a
lány majdnem nyolcvan százalékig biztos volt.

Nem mondott semmit. Csak állta a fér� kifejezéstelen tekintetét, miközben
az befejezte a szájában lévő falat elfogyasztását.

– Gondolom, túl egyszerű lett volna úgy találkozni, ahogy terveztük –
jegyezte meg végül Carston.

– A mesterlövésze számára valóban. – A lány könnyed hangon beszélt, ugyan-
azon a hangerőn, mint a fér�. Bárki, aki meghallja őket, azt hitte volna, hogy csak
viccelődnek. De a másik két ebédelő társaság hangosan traccsolt és nevetgélt;
azok pedig, akik a járdán sétáltak el mellettük, zenét hallgattak fülhallgatóval
a telefonjukon. Senkit nem érdekelt, hogy mit mond a lány, csak Carstont.

– Az nem én lennék, Juliana. Biztos vagyok benne, hogy ezt te is tudod.

Page 2

2

Most a lányon volt a sor, hogy eljátssza a meglepetés hiányát. Már olyan
régen nem szólította senki a valódi nevén, hogy most teljesen idegenül csengett
a fülében. Az első döbbenet után elöntötte az öröm apró hulláma. Jó érzés
volt, hogy a neve idegennek tűnik. Ez azt jelenti, hogy jól csinálja a dolgokat.

A férfi tekintete a hajára villant, amelyről egyértelműen lerítt, hogy paró­
ka – igazából nagyon hasonlított a valódi hajára, de Carston biztosan arra
a következtetésre fog jutni, hogy valami nagyon mást rejteget. Utána ismét
rákényszerítette a tekintetét, hogy a lányéba fúródjon. Még pár pillanatig
várt a válaszra, de amikor Juliana továbbra sem szólalt meg, nagyon alaposan
megválogatva a szavait folytatta.

– Azok az, ööö, egyének, akik úgy döntöttek, hogy… nyugdíjba kellene
vonul nod… kiestek a pikszisből. A döntés alapvetően nem volt helyes, és min­
ket, akik nem értettünk egyet vele, most már nem azok az egyének irányítanak.

Ez akár igaz is lehet. De valószínűleg nem az.
Carston válaszolt a tekintetében ülő szkepticizmusra. – Történt veled bár­

milyen… kellemetlenség az elmúlt kilenc hónapban?
– Jé, és én még azt hittem, hogy egyszerűen ügyesebben játszom a bújócskát

nálatok.
– Vége, Julie. Úgy is mondhatnánk, hogy győzedelmeskedett az igazság.
– Imádom azt a mondást, hogy minden jó, ha a vége jó. – Vaskos szarkazmus.
A férfi elfintorodott, bántotta a gúnyolódás. Vagy úgy tett, mintha bántaná.
– Sajnos nem minden jó – felelte lassan. – Ha minden jó lenne, akkor nem

kellett volna felvennem veled a kapcsolatot. Akkor életed végéig békén hagy­
hattunk volna. És hosszú életed lett volna, már amennyiben ez rajtunk múlik.

A lány úgy bólogatott, mintha egyetértene vele, mintha hinne neki. A régi
szép időkben mindig azt feltételezte, hogy Carston pontosan olyan, mint
amilyennek tűnik. Hosszú ideig ő volt számára a jófiúk megtestesítője. Most
viszont a maga bizarr módján szinte szórakoztatónak tűnt megfejteni, hogy
mit jelenthet igazából minden egyes szava.

Azt leszámítva, hogy ott volt az a vékony kis hangocska a fejében, ami folya­
matosan azt mondogatta, hogy mi van, ha ez nem játék? Mi van, ha mindez
igaz… ha visszakaphatom a szabadságomat?

– Te voltál a legjobb, Juliana.
– Dr. Barnaby volt a legjobb.
– Tudom, hogy nem szívesen hallod ezt, de benne soha nem volt meg a te

tehetséged.

Page 3

3

– Köszönöm.
Carston megemelte a szemöldökét.
– Nem a bókot – magyarázta a lány. – Azt köszönöm, hogy nem próbálod

beadni nekem, hogy a halála csak véletlen volt. – Mindezt továbbra is társal­
gási hangnemben.

– Rossz döntés volt, ami a paranoiából és a lojalitás hiányából született.
Azok az emberek, akik bármikor eladnák a társukat, azt hiszik, hogy a többi­
ek is pont ugyanezt tervezik. A becstelen emberek nem hisznek a becsületes
emberek létezésében.

Juliana nagyon ügyelt arra, hogy kifejezéstelen maradjon az arca, miközben
ezt hallgatta.

A három éven át tartó folyamatos menekülése során soha nem adott ki
egyetlenegy titkot sem, aminek a birtokában volt. Egyszer sem adott okot az
üldözőinek arra, hogy árulónak tartsák. Még akkor is lojális maradt, amikor
meg akarták ölni. És ez egy cseppet sem számított a részlegének.

Nem sok minden számított nekik. Egy pillanatra arra terelődtek a gon­
dolatai, hogy milyen közel állt ahhoz, amit keresett, amit a legintenzívebb
kutató­ és alkotómunkájával mostanra már elért volna, ha nem szakítják meg.
De úgy tűnik, az a projekt sem számított nekik.

– De azok a becstelen emberek most ráfaragtak – folytatta a férfi. – Mert
azóta sem találtunk senkit, aki olyan ügyes lett volna, mint te. A fenébe, még
olyat sem találtunk, aki akár feleolyan jó lett volna, mint Barnaby. Mindig
elképeszt, amikor az emberek megfeledkeznek arról, hogy a valódi tehetség
milyen értékes kincs.

Ekkor elhallgatott, láthatóan abban reménykedve, hogy a lány mond valamit,
hogy valami jelét adja az érdeklődésének. De Juliana csak udvariasan nézte,
úgy, ahogy egy eladó nézne egy idegenre, aki a kasszájánál áll sorba.

Carston felsóhajtott, majd váratlan hévvel előrehajolt. – Van egy prob­
lémánk. Olyan megoldást kell találnunk rá, amit csak te adhatsz meg nekünk.
Nincs senki más, aki el tudná végezni ezt a munkát. És ezt nem csesz het jük
el.

– Ti, nem mi – válaszolta a lány tömören.
– Ennél jobban ismerlek, Juliana. Téged érdekel az ártatlanok sorsa.
– Régebben érdekelt. Úgy is mondhatnánk, hogy azt a részemet sikerült

megölni.
Carston ismét elfintorodott.

Page 4

4

– Juliana, sajnálom. Ezt mindig is sajnáltam. Én megpróbáltam megakadá­
lyozni őket. Nagyon megkönnyebbültem, amikor kicsusszantál a kezük közül.
Minden egyes alkalommal, amikor kicsusszantál a kezük közül.

A lány akarata ellenére is értékelte, hogy a férfi az egészet beismeri. Semmi
tagadás, semmi kifogás. Semmi az csak egy szerencsétlen baleset volt a labora-
tóriumban, vagy ilyesmi, mint várta volna. Semmi nem mi voltunk, hanem a
kormány ellenségei. Semmi mellébeszélés, csak a beismerés.

– És most már mindenki sajnálja. – Carston lehalkította a hangját, és a
lánynak nagyon kellett figyelnie, hogy értse, amit mond. – Mert most el­
veszítettünk téged, és emberek fognak meghalni, Juliana. Több ezer ember.
Több százezer.

Ezúttal várt egy kicsit, hogy a lány gondolkozhasson. Beletelt néhány percbe,
amíg Juliana minden lehetséges szempontból kielemezte a dolgot.

Ekkor ő is lehalkította a hangját, de nagyon ügyelt arra, hogy sem érdek­
lődés, sem bármiféle érzelem ne csengjen benne. Egyszerűen csak felsorolta
az alapvető tényeket, hogy továbblendítse a beszélgetést. – Ismertek valakit,
aki létfontosságú információk birtokában van.

Carston bólintott.
– Nem vonhatjátok ki a forgalomból, mert azzal jeleznétek mások számára,

hogy tudtok a létezésükről. És ez pont azt a helyzetet váltaná ki, amit nem
szeretnétek, hogy bekövetkezzen.

Egy újabb bólintás.
– Itt most a rossz dolgokról beszélünk, ugye?
Sóhaj.
Semmi nem borította ki a részleget annyira, mint a terrorizmus. A lányt

még azelőtt sorozták be, hogy az érzelmi porfelhő teljesen leülepedett volna
az ikertornyok hűlt helye felett. Mindig is a terrorizmus megelőzése volt a
munkájának egyik legfontosabb része – és a legjobb igazolás mindarra, amit
csinált. A terrorizmus veszélyét is addig manipulálták, tekergették és csa­
vargatták, amíg a lány teljesen el nem veszítette a hitét abban, hogy tényleg
hazafias munkát végez.

– És egy nagy szerkezetről. – Ez kijelentés volt, nem kérdés. Mindig is
ez volt a legnagyobb mumusuk; hogy eljön az a pillanat, amikor valaki, aki
szívből gyűlöli az Egyesült Államokat, ráteszi a kezét egy nukleáris fegyverre.
Ez volt az a sötét árnyék, ami elrejtette a lány szakmáját a világ szeme elől,
ami pótolhatatlanná tette őt, függetlenül attól, mennyire szívesen gondolta
volna úgy egy egységsugarú állampolgár, hogy nem is létezik.

Page 5

5

És ez tényleg előfordult – nem is egyszer. A hozzá hasonló emberek aka­
dályozták meg, hogy ezek a helyzetek hatalmas emberi tragédiákká váljanak.
Ez volt az ára. Kisebb rémségek a nagy léptékű mészárlásokért cserébe.

Carston megrázta a fejét, és halvány tekintete hirtelen űzötté vált. Juliana
nem tudta elnyomni a borzongást a gondolatra, amikor rádöbbent, hogy a
kettes ajtóról van szó. Csak két dologtól féltek ennyire.

Biológiai. Nem mondta ki hangosan, csak tátogta.
Carston komor tekintetéből megkapta a visszaigazolást.
A lány egy pillanatra lesütötte a szemét, felmérte a lehetséges válaszokat,

majd két csoportra osztotta őket fejben, az opciók két listájára. Az első cso­
port: Carston egy tehetséges hazudozó, aki olyan dolgokat mond, amelyekkel
szerinte ráveheti őt, hogy olyan helyre menjen, ahol a végleges kiiktatására
jobban felkészült emberek vannak. Gyorsan improvizál, és igyekszik érzékeny
húrokat megpendíteni a lelkében.

A második csoport: valakinél van egy biológiai tömegpusztító fegyver, és a
fennálló hatalom nem tudja, hol van, és hogy mikor lesz bevetve. De ismernek
valakit, aki igen.

A hiúságnak is volt némi súlya, és ez elbillentette a mérleget. Juliana tudta,
hogy nagyon érti a dolgát. És azt is, hogy valószínűleg tényleg nem találtak
nála jobbat.

Ennek ellenére inkább az első csoportra fogadott volna.
– Julia, én nem akarom, hogy meghalj – mondta a férfi csendesen, mintha

olvasna a gondolataiban. – Fel sem vettem volna veled a kapcsolatot, ha ez
lenne a helyzet. Nem akartam volna találkozni veled. Biztos vagyok benne,
hogy legalább hat dolog van nálad, amivel meg tudsz ölni, és minden okod
megvan rá a világon, hogy ezt tedd.

– Tényleg azt hiszed, hogy megállnék hatnál? – kérdezte a lány.
Carston egy pillanatra idegesen összehúzta a szemöldökét, majd a nevetést

választotta. – Tessék, te is egyetértesz velem. Én nem akarok meghalni, Jules.
Őszintén beszélek.

A lány nyakában lógó medálra szegezte a tekintetét, mire Juliana elfojtott
egy mosolyt.

Ismét könnyedebb hangon folytatta. – Jobban szeretném, ha Dr. Fortisnak
szólítanál. Emlékeim szerint nem jutottunk el arra a pontra, hogy beceneveket
adjunk egymásnak.

Carston megbántott képet vágott. – Nem kérem, hogy bocsáss meg nekem.
Többet kellett volna tennem.

Similer Documents